„Csak dolgozni ne kelljen”

A kommunista szocialista csóró proli melós életteremet csak egy kerítés választotta el a dekadens kispolgári rendszerellenes burzsoá kapitalista világtól. Az számomra mára már egyértelmű tény, hogy a kerítésen való átmászásomnak köszönhetek nagyon sok mindent. Az első alkalomra csak halványan emlékszem, amikor is a kerítésen túl a szomszéd fiú egyedül rugdosta az új futball labdáját a hátsó kertjükben. A két világot elválasztó kerítés ezen oldalán álltam és csak néztem, hogy hogyan rugdossa a labdát a házuk falának. A nálamnál nagyobb, idősebb fiú kis idő elteltével abbahagyta a játékot és felém fordulva megszólalt.

-        Nincs kedved átjönni és velem játszani egy meccset? – kérdezte tőlem.

-         De van. – válaszoltam egykedvűen, vigyázva arra, hogy ne lássa rajtam mennyire zene füleimnek a kérése.

 Az első átugrásomat, átmászásomat a kerítésen túlra ettől a naptól kezdve nagyon sok követte. A fiúval rövid időn belül elválaszthatatlanok lettünk. A végső szót a döntést a nemesi család sarja ként született / nem tudom milyen rangú / nagymama hozta, meg aki közölte velem, hogy bármikor átmehetek játszani az Ő egyetlen tünci-münci unokájához. A kerítésünkön túli úri világ befogadott és megkezdődött az életre való nevelésem. A csúnya szavakat és a proli beszédet / az akkori szleng / el kellet felejtenem. Az érthető lassú választékos beszédre kellett áttérjek és ezt kellett használnom, amikor ebben a közegben mozogtam. A fiú szülei úgy bántak velem mintha a fogadott fiúk lennék és ezt még az édesanyám sem ellenezte, hiszen szegénynek megvolt az Ő saját gondja hármunkkal. Az elrontásom az úgymond átnevelésem végérvényesen visszavonhatatlanul megkezdődött és sikeresen zajlott. A habos kakaóra és hozzá a kuglófra, amit uzsonnára kaptam még ma is szívesen emlékszem rá. Az a rengeteg minden, amit ott szívtam magamba és tanultam meg, nagyon, de nagyon jól jött a későbbi fehérköpenyes életemben. A játékok közül, amit a fiúval játszottunk csak párat említek. A teraszukon órákig tudtunk gomb focizni vagy sakkozni, vagy esetleg gazdálkodj okosan-t játszani. A játékban olyan dolgokat lehetett játékpénzért vásárolni, mint például a porszívó, amit akkor tájt még sohasem láttam használatban csak hallottam róla, hogy van ilyen és létezik. A szomszédban látott televízióadások / már 1959-ben volt TV-jük / során nagyon sok színházi élmény ért akkoriban, és ezekre még ma is szívesen emlékszem vissza.  A családfő és a fia még a hétvégi Fradi meccsekre is magukkal vittek volna, de Én ilyenkor udvarias kitérő választ adtam és az édesanyámra hivatkoztam. A valós tényt, hogy sajnos nekünk nincs erre pénzünk nem nagyon szerettem volna bevallani és elárulni senkinek sem, talán még saját magamnak sem. Az is lehet, hogy szó nélkül befizettek volna, de mint csóró kissrác hihetetlenül önérzetes voltam akkoriban. A proli melós családom elvárta tőlem, hogy Én is megjelenjek a Csillaghegyi Téglagyárban majd később a Csillaghegyi Lenárugyárban, mint kétkezi fizikai melós, de sajna addigra már annyira ellettem rontva és teljesen a hatása alá kerültem a „csak dolgozni ne kelljen” mozgalomnak, ideológiai tanoknak. A tanulás látszott az egyetlen útnak, hogy lássam az alagút végén a fényt. A tanulás iránti vágy viszont a Mi melós családunkban sajnos olyan volt, mint a fehér holló és sohasem lett beengedve még a konyhánkba sem, ahol a kissámlin ülve a hokedlin írtam a leckéimet. Az első szakiskolámat befejezve, egész nyáron, a Római-fürdői strandon lébecoltam és valahogy nagyon-nagyon nem akaródzott megindulnom a fizikai munka világa felé. A próbálkozásaim során a felkínált lehetőségek hallatán minden egyes alkalommal görcsbe rándult a gyomrom. Az ősz közeledtével a KMK, /Közveszélyes Munka Kerülés/ előszele lengedezett körülöttem. A „csak dolgozni ne kelljen” munkahelyet végül is a két volt osztálytársamnak köszönhettem, akik már több hónapja egy ilyen cégnél dolgoztak. A srácok lelkesen mesélték, hogy itt nem kell dolgozni és a fizetés is egészen jó, óránként nyolc forint. A szakiskolámnak köszönhetően azonnal felvettek és elhelyeztek egy egészen picike telepre, ahol valóban nem kellett csinálnom semmit sem. A főnökeim a békát csak később nyomták le a torkomon, amikor már kezdtem volna jól érezni magamat. A semmittevésem fejében viszont különböző iskolákba tanfolyamokra kellett beiratkoznom / volt, hogy Ők írattak be / és bizony el is kellett végeznem azokat. A kezdeti lustaságomat később egy megfelelési kényszer váltotta és ennek köszönhetően az iskolákban a tanulmányaimat elég jó eredménnyel zártam, végeztem el. Az akkori időszakomra visszatekintve nem is hiszem el, hogy képes voltam ennyi oklevelet és bizonyítványt, szerezni. A furcsa rekordot jelentő csúcsot a politikai főiskola / ide is beírattak / jelentette volna, de ez apám és a családja / 1956-ban disszidáltak / miatt nem jött össze, mert már a felvételin kirúgtak. A Moirák megint segítettek, mert ez mostanra már szégyenfolt lenne az életemben. A politikai besorolásom ellenére / soha nem sikerült a kommunista pártba beléptetniük / a ranglétrán felfelé, elég magas polcra helyeztek. Az ma már csak hab a tortán, hogy a mögöttem kullogó korosztályokat elnézve mindig eszembe jut „csak dolgozni ne kelljen”.

---

" AKI A MÚLTAT NEM ISMERI

A JÖVŐT NEM SEJTHETI "

 

Oldal: A Kommunizmus tengerén
VOLT EGYSZER EGY CSILLAGHEGYI CSERÉPGYÁR - © 2008 - 2024 - cserepgyar.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat