VOLT EGYSZER EGY LENÁRUGYÁR.

    Az emlékezet olyan, mint a szita, van, ami fennakad rajta és van, ami keresztül esik, eltűnik pillanatok alatt. A múló rohanó idő mindent töröl, amiről úgy tartja lényegtelen vagy esetleg kellemetlen lehet. A kellemesnek és jónak ítélt emlékeket érdekes módon mindig újra és újra előhozza pedig idővel ezek az emlékek is átértékelődnek mégsem kerülnek a süllyesztőbe. A nagyon megrázó személyes gyerekkori emlékek viszont soha nem törlődnek ki még akkor, sem, ha mindent elkövetünk azért, hogy ne emlékezzünk rájuk. Az végkép egyéntől függő ki hány éves korától tud visszaemlékezni olyan eseményekre, amik az Ő életében fontosak lehettek. A leírtak alapján itt jön az, hogy ha a korai gyerekkorban valamilyen megrázó vagy tragikus esemény történik, akkor bizony ez örökre nyomot hagy az emlékezetünkben. A visszaemlékezés egy igen érdekes dolog, van, aki képes egészen pontosan és hűen visszaadni, elmondani megtörtént dolgokat és van, aki furcsa mód már teljesen átalakítva saját személyének megfelelően akarja persze minden egyes alkalommal másképp, a rég múlt eseményeit felidézni. A fotózás képességével megáldott emlékezők még a múltjukban szereplő személyek arcát, alakját is képesek felidézni ez nekik nem jelent különösebb gondot. Az ilyen emlékező képességgel megáldott személyek viszont nagyon kevesen vannak, hiszen az ember vele született tulajdonsága, hogy az új emlékek mindig felülírják a régieket. A dolgon csak az segít, ha néha valamilyen fontos családi ünnep alkalmával felidézünk fontosnak ítélt családi emlékeket. Az is megfigyelhető, hogy a jelenlévők közül mindenki másképpen fog emlékezni még a legegyszerűbb eseményre is. Az, hogy miért van ez így talán soha sem fog kiderülni.

„A múlt az a fránya múlt csak az ne lenne „hányan, de hányan mondhatták már ezt az emberiség történetében. A múltat és az ott történteket nagyon, de nagyon sokan szeretnék eltörölni vagy esetleg megváltoztatni. A kommunizmusban nekünk, fiataloknak azt kellett énekelni „a múltat végkép eltörölni” igaz soha nem volt kommunizmus, de olyan jó ezt leírni meg mondogatni. A megváltoztatás hihetetlenül jól sikerül egyeseknek, mert addig-addig mondogatják, hogy így történt, amíg saját maguk is elhiszik a régen történteket. A múltról mesélők azt mondanak, amit akarnak, hiszen minden történésről nincsen írásos bizonyíték. Az írásos bizonyítékok, ha léteznek is mindig jól elvannak zárva az egyszerű halandók elöl. Az is nagyon érdekes, hogy a régen megtörténtekről olyanok beszélnek lelkesen, akik ott sem voltak, amikor az események lezajlottak. Az ilyen hamis proféták mesemondók miatt történhetett, hogy a régi Lenárugyárról /Budapest III. Kalászi út Pozsonyi utca között / az emlékek némelyike olyan bizarr. A valóság sajnos olyan mint az élet, mindig más arcát mutatja nekünk. A szövőgyár elődjét 1920-ban alapítják Műgyapot és Vattagyár Rt. néven. A feltehetően csődbe ment gyárat 1925-ben a Német Salzmann úr megvásárolja, és csak ekkor kezd el szöveteket gyártani. 1925-ben megindult a termelés a Salzmann-féle Magyar Textilipar Rt.-ben. 1942 karácsonyának éjjelén tűzvész pusztított, leégett a szövöde teteje, és megrongálódott az összes jacquard szövőgép. Az elektromos hiba okozta tűzeset biztosítási kártérítéséből nemcsak a helyreállításra, hanem a szövöde modernizálására is jutott. A II. világháború pusztításainak felszámolása hosszú ideig folyt. 1950. december 28-tól Csillaghegyi Lenárugyár elnevezéssel működhetett a régi üzem, amely 1952 őszén magyar állami tulajdonba került. 1963 tavaszán megalakult a Lenfonó és Szövőipari Vállalat, ennek egyik gyára lett a csillaghegyi üzem Csillaghegyi Szövőgyár néven. 1966-ban megkezdődött a szövödei rekonstrukció, illetve a varrva-hurkolt kelmék gyártására is lehetőség nyílt. Poliamid és poliészter szűrőszöveteket, szintetikus alapanyagú ponyvákat, kevertszálas nyüstös bútorszöveteket gyártottak sikerrel. 1970-ben a ponyvagyártásban megteremtették a kenéstechnológia alapjait. A műszaki termékek köre is bővült, többek között szintetikus vitorlaszövetet is gyártottak. Később a hazai poliakril-nitrilből előállított színes napellenző szövetek víz lepergető és szennytaszító kikészítéssel egyaránt készültek. Különösen az 1970-es évek második felétől több magyar textilüzem próbálkozott farmerszövet gyártásával. Végül a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat Csillaghegyi Szövőgyárában megalapozódott a magyar farmergyártás sikere. Olasz eredetű színes fonalból készült a „Trapper” fantázianevű farmer anyaga: a farmerszövetből a Buda-Flax vállalat Tabi Campingcikk Gyárának Ságvári varrodájában készültek a vásárlók körében rendkívül kedvelt Trapper farmernadrágok.1985. október 1-jétől a Buda-Flax nagyvállalat szervezetváltozást hajtott végre, így a Csillaghegyi Szövőgyár is Rt.-ként működött tovább, majd a későbbi tulajdonosváltás után, 1995-ben végleg leállt a termelés. A gyár Csillaghegyet és Rómaifürdőt elválasztó Kalászi úton régen talán Szatmári utca / valamikor ez volt Budapest határa / állt, ma lakópark van a helyén.

   1995-ben a leállítása után teljes elbontásra került Lenárugyár, talán megérdemli azt, hogy olyanok emlékezzenek és beszéljenek róla, akik ott élték szegénységben/gazdagságban mindennapjaikat.

    Az 1920-as Műgyapot és Vattagyár alapításának az évében még sem Római-fürdő sem Csillaghegy nem rendelkezik megfelelő lélekszámú lakossal, így a tulajdonosok nagy bátorságról tesznek tanúbizonyságot. A munkaerő megszerzése egészen biztosan problémát jelenthetett. A többi Csillaghegyi és Római-fürdői gyár is ugyanebben a cipőben járhatott. A tulajdonosok fejében milyen gondolatok fogalmazódnak meg, azt ma már utólag nehéz lenne megmondani. Az ok talán egészen egyszerű, zöldmezős beruházás, Budapest közvetlen széle, olcsó telek, olcsó banki kölcsön, és talán, ami nagy szerepet játszhatott, szinte karnyújtásnyira a Duna. A víz elengedhetetlen hiszen Salzman úr is pont e miatt vásárolja meg 1925-ben a csőd szélére sodródott céget. Az 1925.-ös év gazdasági helyzetét ma már utólag szinte lehetetlen kielemezni. Az kétségtelen, hogy Óbudán is ezekben az években kezd a textil ipar megerősödni és magára találni. A gyár 1920-as 30-as 40-es éveiről és talán még az 1950-es éveket is ide sorolnám nagyon kevés adat áll rendelkezésre.

-        A Lenárugyárról írni? Ez örültség! És egyáltalán. Ehhez hihetetlen bátornak kell lenni. - mondhatná bárki és milyen igaza lenne.

    Az kétségtelen, hogy Én nem a Lenárugyár történetét szeretném megírni, nem az évtizedek alatt sok tízezer ott dolgozókról szeretnék beszámolni, mert ez lehetetlen feladat. A bennem élő gyárról, a nagy testvéremről a harmadik bátyámról szeretnék megemlékezni, aki tudtom nélkül is állandóan figyelt és vigyázott rám, egész fiatalságom alatt. A gyár egész területén úgy éltem és közlekedtem mintha otthon lennék, mert hát ugye tényleg otthon voltam. Az összes hozzátartozó területet, épületet a konyha-étterem a kultúrház a parkkal együtt a bölcsőde-óvoda a nagyház / Pozsonyi utca 35 / sajátomnak éreztem és egy pillanatra sem gondoltam azt, hogy ez nem így van. Az anyai és apai rokonaim közül, nagyon sokan dolgoztak a nagytestvéremnél. A sort talán a negyvenes évek végén a nagynéném a keresztanyám nyitotta, akiről tudom, hogy az Orosz származású igazgató idejében már a titkárságot vezette. A következő vagy a nagybátyám, vagy az édesanyám lehetet. A nagybátyám összeveszett a Rozemanban a bátyjával az Én drágalátos apámmal, aki itt üzemegységvezetőként tevékenykedett és mind a két öccse vele dolgozott. Az egészen természetes, hogy a nővére a keresztanyám azonnal maga mellé vette a Lenárugyárba, mint műszaki rajzolót. Az esetről nem is olyan rég a Kanadában élő nagybátyám elég hosszan beszélt nekem. Az Én drága felejthetetlen édesanyám, akinek az élete volt a Lenárugyár. A bennem élő képet soha nem feledem. A gyár udvarán megy hófehér köpenyben, fejkendőben, kezében egy elég nagy tálca egy kockás konyharuhával letakarva és a déli harangszó előtt egy két perccel belép az iroda épület lépcsőházába. A titkárságon mindig megvárta, amíg az igazgató úr szólítja és csak akkor vitte be a Lenárugyár nagyhatalmú urának, az, aznapi ebédjét. Az rejtély számomra, ki intézte el, hogy így legyen, nagyon valószínű a sógornője lehetett a keresztanyám.  A későbbi igazgatók is mind, amíg az ebédjüket fogyasztották hellyel kínálták az édesanyámat és közben faggatták. A diskurzus mindenről szólt, de főleg a gyárban dolgozók véleményére hangulatára voltak kíváncsiak anyám déli beszélgetős partnerei. Az ötvenes években jellemzően, de később sem igazán vegyültek az isten adta nép közé az Én nagytestvérem urai. Az egyszerű cserépgyári lány által adót információk nagyon jól jöttek az igazgató uraknak. Az édesanyám sorsa így már az Én megszületésem előtt megpecsételődött. Az Orosz származású igazgató és felesége lettek a kisebbik bátyám keresztszülei. Az is rejtély marad örökre, hogy édesanyám tudta vagy nem tudta mekkora hatalma van a gyárban, soha nem beszéltünk erről. Az viszont tény, hogy Én viszont rendesen visszaéltem ezzel. A nagyképűségemet melyik ágról örököltem nem tudom, de az biztos ma sem szűkölködöm a hiánya miatt. Az édesanyám közvetlen főnökei a főszakács és a konyha vezetője valamit megsejthettek, mert később már felkészítve a zsebében egy egész kívánság listával indították a jó anyámat az útjára. Az eredmény nem maradt el, fura mód a konyhára új berendezési tárgyak kezdtek érkezni. A berendezési tárgyak közül talán csak a hatalmas csúnya krumpli pucoló gépet említeném, ami engem akkor teljesen lenyűgözött. A kezdetleges gép működéséhez rengeteg vízre volt szükség és csak ledörzsölte a krumpliról a héját ezért iskolai szünidőben még Én is beálltam anyám-ék közé után pucolást végezni. Az édes szülém sorsa a konyhán is eldőlt. Az étterem lett az övé, ahol teljhatalommal rendelkezett. A nyugdíjba kerüléséig itt dolgozott, még az után is, hogy a konyhát és az éttermet elvették a nagytestvéremtől és az Észak-Budai Vendéglátó lett az új tulajdonos. Az ötvenes években, de talán még a hatvanasban is az étel nagy becsben állt mindannyiunk körében. Az emberek nem pazaroltak így, mint mostanában. A gyár szinte valamennyi dolgozója befizetett az olcsó ebédre. Az édesanyám miközben felszolgálta a dolgozóknak az ételeket mindenkivel váltott egy két kedves szót. A dolgozok persze megnyíltak és örömmel beszéltek a problémáikról. Az arcukat szerettem volna látni, de nem voltam ott, amikor azt vették észre, hogy az a gond, ami Őket annyira nyomasztotta valahogyan eljutott a gyár vezetéséhez és orvoslásra került. A szülém népszerűségének igazolására egy számomra ma is megmosolyogtató emléket szeretnék most leírni. A gyár főportájára nagyon megnézték, hogy kit vesznek fel és kit alkalmaznak. Az egyik ilyem új belépő, hogy bizonyítsa alkalmasságát nyakon csipet, amikor szokásomhoz híven a nagyszünetben szaladtam át a portán. A konyhára igyekeztem, ahol mindenféle finomságok vártak rám. A húsz perc, ami a rendelkezésemre állt, ha siettem elégnek bizonyult, mert az iskolám és a gyár közti távolságot mindig futva tettem meg. A hatalmas nagytermetű jóember elém állt és a következőket mondta.

-        Hová? Hóvá kisbarátom? –

  A számomra szokatlan dolog nagyon meglepett még szólni sem tudtam, de azonnal jött a segítség.

-        Mit csinálsz Te szerencsétlen. Tudod ki ez a kisfiú?  Ő a Jucika legkisebb fia. Azonnal enged tovább. – mondta kilépve a portáról L- néni anyám egyik barátnője, aki nem sokkal volt akkoriban magasabb, mint Én.

   A portán szolgálatot teljesítők közül csak azok hagyhatták el az őrhelyüket, akik külső szolgálatra voltak beosztva. A portások és a konyhások kapcsolatát nagyon nehéz így utólag meghatározni, talán, mint egy család, vagy talán egy szövetség, igen ez így jó. Az sohasem fordulhatott elő, hogy egy konyhai dolgozott megállítottak volna motozásra. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy közülük valakinek is belenézzenek a táskájába, mert anyám is két nagy táskával közlekedett ki be a portán keresztül. A gyár vezetése később bevezette a szúrópróba szerinti motozást, mert ezt demokratikusnak gondolták. A gyár bejáratának a folyosóján felszereltek a falra egy készüléket, amin egy piros és egy zöld lámpa díszelgett. A kifelé haladó embereknek meg kellett nyomnia a falra szerelt nyomógombot, és ha a piros lámpa gyulladt ki, akkor bizony alapos motozásra került sor. Az megint csak rejtély, hogy hogy nem, az egymás után haladó a gyár területét elhagyni kívánó konyhai dolgozóknál, mindig a zöld lámpa világított, tehát akadálytalanul mehettek tovább. A kisördög beszél belőlem, amikor így utólag azt írom, hogy a konyhai dolgozok reggeltől estig nyomogathatták volna a készülék nyomógombját és akkor is mindig a zöld lámpa gyulladt volna fel. A teljes portai személyzet / még az éjszakásoké is / élelmezésének a sorsa a konyhai / főleg édesanyám, aki még a vasárnapi élelmezésükről is gondoskodott / dolgozókon múlott. A következő delikvens a családomból a kisebbik bátyám, aki a tanulmányait félbehagyva belép a csillaghegyi Lenárugyárba. A gyárban fiatal kora ellenére hamar magára talál és nagyon sok barátot szerez magának. A gyár egyébként nem ismeretlen számára, hiszen volt idő mikor a gyáron belül élt az egész családunk. Az 1956-os forradalom alatt a gyárőrség / nincs dokumentálva ki vagy kik / édesanyánkat kérte fel, hogy egyedüliként jöjjön a konyhára és élelemmel lássa el az üzem területén lévőket. A hatalmas fazekakban készített teára és a százával készített szendvicsekre, még ma is emlékszem. A három rosszcsont fia köztük Én is sok kellemetlenséget okozott a forradalom alatt a gyár egész területén, de még ezt is elnézték az édesanyánknak. Az ma már történelmi tény, hogy a csillaghegyi Lenárugyárban alapítja meg Király Ferenc a kerületi munkástanácsot. Az igazság az, hogy ennyi év után nem nagyon emlékszem azon személyekre, akik jöttek mentek az üzemi étkezdében. A forradalom után később Király Ferencet is kivégezték. A családunkon belül sokáig nem beszéltünk arról, hogy a forradalom alatt mi történt velünk a gyárban, csak jóval később már felnőtt korunkban a kisebbik bátyámmal idéztünk fel egy-egy közös csíntevésünket. Az édesanyánknak nem tudni kik lehettek a jóakarói, de semmilyen bántódása nem esett a forradalom leverése után. A kisebbik bátyám a jó fizikai adottságainak köszönhetően darableszedőként tevékenykedett sok éven keresztül a szövődében. A napi több tonna mozgatása akkor még nem jelentett neki gondot, csak később felnőtt korában szembesült a ténnyel, hogy bizony a lábait tönkre tette.  A fizetése talán háromszorosa, de lehet, hogy négyszerese anyánk fizetésének, mégsem volt soha pénze. A csóró melós prolik átka kísérte szinte egész életében. A következő családtag, aki követi a többiek példáját és munkára jelentkezik a Lenárugyárban az a nagyobbik bátyám. A testvérem miután befejezte az általa választott szakiskolát és nem tanult tovább nem is tehetett mást követte a jól működő családi hagyományt. A szakmunkás bizonyítványának köszönhetően a TMK-ba került. A Tervszerű Megelőző Karbantartás nagyon tetszik a bátyámnak. A „karbantartást,” olyan szinten végezte, hogy ezt mások is megirigyelhették volna. Az csak természetes, hogy ezek után nem sok ideje maradt holmi piti, bagatell munkavégzésre. A mentségére legyen mondva, /írva/ hogy a nagytestvérem intézményeiben hihetetlen sok „karbantartást” végző egyén tevékenykedik ez idő tájt. A kommunista, szocialista rendszerek gőz erővel termelik a párttitkárokat a szakszervezeti vezetőket az ÜB titkárokat, a népi ülnököket, a KISZ titkárokat, a munkásőröket és a gyáron belüli logósokat, ó, ó, majdnem kifelejtettem az ifjú gárdistákat. A kép, ami a nagyobbik bátyámról bennem él még ma is mosolyra késztett. A frissen mosott és vasalt munkaruhájában, bedobott divatos sérójával, halad a gyár főutcáján és egy akkori divatos slágert dúdolgat magában. A Lenárugyár minden intézményében a szabad kereskedelem mindennapos jelenség volt. Az ég adta egy mindent lehetett vásárolni a gyárban és nem is kellett azonnal fizetni csak fizetés napkor. A testvéreim mondanom sem kell nagyon élvezték a dolgot. A bőség zavarában azt sem tudták mit vásároljanak. A beszerzési helyeket aztán kiterjesztették egész Budapestre, igaz itt már nem tudtak hitelre vásárolni, de ezt is megoldották valahogy. Az egyik fizetés naptól éltek a másik fizetés napig és sohasem maradt egy fillérjük sem. Az így utólag nagyon elgondolkoztatott, hogy a családunk ezekben az években miért nem jutott ötről hatra, amikor tulajdon képpen már csak Én nem áldoztam a fizikai munka oltárán. Az unokanővéreim közül elsőnek a téglagyárban lakó kerül a harmadik nagytestvérem gyárába. Az érettségi bizonyítványát megszerezve a szülei, akik mind a ketten a téglagyárban dolgoztak nem szerették volna, ha a drága pénzen kitaníttatott gyermekük is melléjük kerül. A gyárban a főművezető mellett dolgozik és ennek köszönhető az is, hogy a másik unokanővérem, aki viszont a cserépgyárban él, szintén a Lenárugyárban keresi a boldogulását. Az idősebb unokanővérem aztán később távozik és tovább tanul, de a fiatalabb nagyon sokáig itt ragad és vidáman éli mindennapjait. Az édesanyám cserépgyári barátnőjével és a többi fiatallal hamar barátságot, köt és minden közös programban részt vesz. Az egyik ilyen program igazán emlékezetes számomra. A gyár fiataljai élükön a kisebbik bátyámmal és a haverjával, november hetedike alkalmával buszkirándulást szerveztek Pécsre. A bátyám és a haverja azt is elintézte, hogy Mi a két öcs, akik egyébként is jó haverságban álltunk egymással, szintén velük mehessünk, pedig akkor egyikünk sem dolgozott a gyárban. A busz a porta elől épp, indult volna, amikor megjelentek a rendőrök és magukkal vitték a bátyámat és a haverját. Az ügy a gyáron belül nagy nyilvánosságot kapott. Az ártatlanul megvádolt fiataloktól, akik több mint tíz napig voltak előzetesben soha senki nem kért bocsánatot, igaz a nagytestvérem vezetői szó nélkül igazolták a távoltöltött napjaikat. Az így utólag megint elgondolkoztat, hogy a két fiatal ezek után kilépett az ifjúgárdából és nem esett bántódásuk. A fénykép, amin a bátyám ifjúgárda egyenruhában büszkén feszít, soha többé nem került elő. Az állítás miszerint mindenki saját maga választja meg hová szülessen, nálam egészen biztos valamiért nem működött. A sorsom irányítói a Moirák valószínűleg nevetve löktek a nagytestvérem a harmadik bátyám karjai közé. A gyár bölcsődéjében eltöltött évekre egyáltalán nem emlékszem, csupán egy fénykép emlékeztet, hogy ott voltam. Az is rejtély maradt, hogy Mi bölcsődések Én és a kisebbik bátyám hogyan kerülünk a Balaton partjára, ahol a kép készült. Rákosi pajtás azokban az években, igazán mindent elkövetett, hogy Mi gyerekek jól érezzük magunkat. Az óvodás korszakomról már dereng valami, amikor is a csendes pihenő alatt a mellettem lévő ágyon a hosszú szőkehajú Mártikával minden alkalommal hancúroztunk. Az 1960-as években két nyári vendégszereplést vállaltam a Lenárugyárban. A két fellépésem legboldogabb pillanatát, mindig a fizetésnap hozta el számomra. A gyárban nem alkalmazhattak volna, hiszen az éveim száma ezt nem tette lehetővé, de ezt édesanyámnak köszönhetően elnézték nekem, és nem jelentett problémát ez a jelentéktelen apró icipici hiányosság. Az első nyári szünidői munkavégzésemkor a MEÓ-ba kerültem a drága felejthetetlen Mariska néni mellé. A közös téma a disszidálás elég hamar összeboronált minket. A fia 1956-ban elhagyta az országot és így mindig volt miről beszélgetnünk munka közben. Az is igaz, hogy nagyon jól ismerte az egész családomat / nem véletlenül választotta Őt édesanyám / és mindenkiről mindent tudott. Az sajnos nem derült ki, hogy ismerte e, a nagybátyámat és a nagynénémet, akik 1956-ban szintén elhagyták az országot, de előtte itt dolgoztak a gyárban. A jó apám néha szóba került, de Ő mindig diplomatikusan beszélt róla, pedig tudta, hogy 1956-ban a testvéreit megelőzve szintén távozott az országból. Az általa történt nevelésemre egy egyszerű példa, amire még ma is emlékszem. A mellettünk dolgozó fiatal hölgyek / mindenki nő volt körülöttem / munka közben, hogy jobban teljen az idő a gyárban dolgozó férfiak adottságait tárgyalták ki napi rendszerességgel. Az Én mentorom ilyenkor csak annyit mondott mindig, fiacskám ne figyelj rájuk ezek mind bolondok. Az akkori fizikai teljesítményem nem tette lehetővé, hogy nyolc órán keresztül nyolcvan, száz kilós, textil hengereket emelgessek. A munkaidő letelte után anyámnál az étteremben üldögéltem és sehogyan sem akaródzott felállnom és hazafelé venni az irányt. A darableszedőként dolgozó kisebbik bátyám a honom alá nyúlt és kihúzott a szorult helyzetemből, /utólag is hálával gondolok rá / segített. A csóró proli melósok világában meglehetősen otthon lévő bátyám már az első nap és később is rengeteg jó tanáccsal szolgált. A férfi öltözőben azonnal szerzett nekem maga mellett egy üres öltöző szekrényt, és ha ez nem lett volna még elég, két hatalmas Lenárugyár törölközővel, egy fapapuccsal és egy flóra szappannal meg egyéb tisztálkodási eszközökkel ajándékozott meg. A törölközőt és a fapapucsot a gyárban gyártották / a papucsot gondolom az asztalos műhelyben, de hogy a törölközőt hol? / és a komálós haverok ingyen juthattak hozzá. A romló fizikai állapotomon is javított, ha munkája közben ideje engedte meglátogatott és megmutatta hogyan lehet egy hatalmas szövethengert megemelni úgy, hogy ne keljen erőlködnöm és ne essek vele hanyatt. A következő nyáron, mint szünidői munkás a festődébe kerültem anyánk jóvoltából. A festöde vezetője V- né azonnal kioktatott és a lelkemre kötötte. A hét forintos órabéremről ne beszéljek senkinek se, mert van itt olyan öreg szaki, aki hat forint ötven fillérért dolgozik. A helyeslő belógatásom után azonnal beosztott egy idősebb tapasztalt festőmunkás mellé. A feladatunk a sátor alapanyagául szolgáló szövetanyag impregnálása volt. Az eljárás több lépcsőben zajlott és elég hosszadalmasan történt. Az egyik korszakalkotó újításomra még ma is mosolyogva gondolok vissza. A javakorabeli társam egyedül hagyott és elment a mindennapos beszerző körútjára. A pontosan kimért anyagokat nem külön-külön öntögettem be a kádakba, hanem mindent találomra összeöntögettem egy kádba és így lerövidítve a technológiai folyamatot pillanatok alatt végeztem az impregnálással. A visszatérő társam és egyben a főnököm is, azonnal szólt a festődében mindenkinek, hogy jöjjenek, ha csodát akarnak látni. A bámészkodok mindegyike azt kérdezte hogyan csináltam, de mivel nem jegyeztem fel semmit sem, később már nem sikerült ezt a produkciót megismételnem. A nagytestvéremnél a harmadik bátyámnál végzett fizikai munka során a gondolat miszerint ez nem az Én világom csak megerősítést nyert. A tanulás látszott az egyetlen útnak, hogy lássam az alagút végén a fényt. A tanulás iránti vágy a Mi családunkban sajnos olyan volt, mint a fehér holló és sohasem lett beengedve még a konyhánkba sem, ahol a kissámlin ülve a hokedlin írtam a leckéimet. A két fiatal hölgy közül, akik később a sógornőim lettek, melyikük kopogtatott elsőnek a Lenárugyár kapuján és kért bebocsátást nem tudom, de azt gondolom ma már ez lényegtelen. A fiatalabb a szövődébe került, ahol azonnal felkeltette a fiatal fiúk érdeklődését, köztük a kisebbik bátyámét is. Az idősebb az édesanyánk mellé a konyhára került és ott dolgozott jó sokáig. Az idősebb, magas, borzasztóan csinos lánynak köszönhetően, testvérháború robbant ki a bátyáim között, amit Én csak külső szemlélőként figyeltem, de nem így a jó anyánk, aki drákói szigorral, rendet teremtett. A közbeavatkozása olyan jól sikerült, hogy a kisebbik bátyám villám gyorsan gondolkozás nélkül elvette feleségül a szövődében dolgozó fiatalabb lányt és elhagyta a családi fészket. A nagyobbik bátyám csak a katonaéveket kitöltve nősül és veszi el az édesanyánk által neki ítélt idősebb lányt. Az eset számomra már akkor is és ma is sok tanulsággal szolgál. A fejlődés útjára lépő szocialista üzemek, mint például a nagytestvérem gyára is, rengeteg vidékről felkerült lányt foglalkoztat, azokban az években. Az óvodánk megszüntetése és átalakítása után, mint leányszálló működik tovább. A leányszálló okozza később az Én vesztemet is, de ez nagyon sok év múlva következik csak be. A gyermekkorom színhelyéül szolgáló Csillaghegyet, Római-fürdőt elhagyva, egy érdekesebb, látszatra szebb világ kapui nyílnak meg előttem. Az Én és a családom csóró proli múltját feledni akarván úgy jártam el, mint sokan mások. Az, amiről nem beszélek és nem is emlékszem rá az talán nem is létezik, gondoltam bőszen. Az számomra sohasem derült ki, hogy Én hová is tartozom, a fehérköpenyesekhez, akik a la, carte fizettek be az édesanyámnál az étkezdében vagy az egyszerű proli melósok közé, akik az olcsó heti befizetést választották. Az kétségtelen, hogy a mai napig is mind a két csoporttal megtalálom a közös hangot. Az esti portyázásaim során, amikor valamilyen okból kifolyólag Római-fürdőre vetődtem, még véletlenül sem mentem a Lenárugyár közelébe és még a kisebbik bátyámat sem kerestem fel, aki ekkor még mindig a gyárban dolgozott. A dolgon így utólag csak mosolyogni tudok. A teenager éveim gondtalanul telnek és anyagilag is kezdek rendbe jönni, de igaz, ami igaz, ezt mind a két tesóm kellőképpen, ki is használja. A bajt a fiatalabb bátyám jelenti és Ő is hozza rám, amikor magánéleti problémái miatt, ideiglenesen hazaköltözik, úgymond a családi fészekbe. A mindent felejteni akaró bátyám hosszas unszolásának és rábeszélésének köszönhetően a Kossuth Lajos üdülőparton bemutatott két fiatal lánynak, akik mind a ketten a Lenárugyár bölcsődéjében dolgoztak. A négyesben eltöltött kellemes délután folytatásaként a nekem szánt partnernőmmel később elég szoros kapcsolatba kerültem. A nagytestvérem a harmadik bátyám nyert, napi vendég lettem nála a leányszállón és aztán később a bölcsödénél is. A szoros napi kapcsolatom 1980-ig tart, amikor is a lánnyal együtt végképp magunk mögött hagyjuk a Lenárugyárat és az Ő összes intézményét. A nagytestvérem haldoklásánál már nem vagyok jelen, már messze járok a világban és csak a média útján, illetve a Magyarközlönyből értesülök arról, mi is történik vele. A sérelmére elkövetett kótyavetyét, még így utólag is nevetségesnek tartom, mert Ő nem ezt érdemelte volna. A végső az utolsó találkozásunk napjára, amikor még láthattam valamit, ami az Övé volt, már nem is emlékszem csak arra, hogy ott álltam a Kalászi köznek elnevezett helyen. A még utolsónak megmaradt kultúrházat néztem, amit olyan elhagyatottnak, szomorúnak, kiszolgáltatottnak láttam és közben mind végig magamban morfondíroztam. Az nem lehet, hogy a döntés hozok között egy sem akadt, aki az asztalra csapva a következőket mondta volna, „rendben ennek a területnek, ami ezentúl közterület lesz, legyen a neve „Lenárugyár utca” mert ezzel tartozunk az utókornak. A dal a kommunista dal „a múltat végkép eltörölni” természetesen azonnal az eszembe jutott és azt hiszem sóhajtottam egy jó nagyot.

 

Konyha/Étterem:

A konyha és az étterem építésének az évét nem tudom, hiszen Én már készen kaptam az ötvenes években. Az is lehet, hogy már Salzmann úr idejében megvolt csak másképp nézett ki. A méreteire most így utólag próbálok visszaemlékezni, de igazán bajban vagyok, mert akkor gyermekkoromban olyan hatalmasnak tűnt nekem minden. A konyhára és a kiszolgáló helyiségeire nagyon jól emlékszem hisz volt idő mikor rengeteget tartózkodtam ott, még talán ma is letudnám rajzolni, csak hát a méretek nem lennének hűek. Az étterem persze egészen más, az olyan hússzor tíz méter nagyságú lehetett. Az első találkozásom a konyhával és az étteremmel talán az 1950-es évek elején, amikor óvodás voltam történhetett. Az étterem és a konyha néhány vasráccsal ellátott ablaka olyan területre nyílt, ahol a civilek, a nem gyári dolgozók is tartózkodhattak. Az egyik ilyen ablak vasrácsába kapaszkodva szólongattam és hívtam édesanyámat. Az ablakhoz nem az édesanyám, hanem a konyha akkori vezetője P-néni / akinek a nevét csak később tudtam meg / érkezett és alaposan kifaggatott. Az eredmény az lett, hogy attól a naptól kezdve, ha időm és úri kedvem engedte a főportán keresztül mehettem be a konyhára és az étterembe. A kiváltság, ami akkor csak nekem szólt később / a konyha vezetők jöttek mentek / édesanyánk másik két fiára is érvényesek lettek. Az új vezetők érkezésekor jó anyánk azért figyelmeztetett, hogy pár napig húzzuk meg magunkat, de Mi ezzel mit sem törődtünk. A vezetők hamar belátták, hogy reménytelen esetek vagyunk és minden ment tovább mintha semmi sem történt volna. A konyha és az étterem életében a választóvonalat az 1956-os forradalom jelentette. Az is igaz így utólag, hogy ez az állítás a nagytestvérem, a harmadik bátyám, a Lenárugyár, összes intézményére is igaz lehetett.  Az 1956. előtti és az 1956. utáni évek sohasem kerültek még köszönőviszonyba sem egymással. Az 1956-os forradalom alatt a gyárőrség / nincs dokumentálva ki vagy kik / édesanyánkat kérte fel, hogy egyedüliként jöjjön a konyhára és élelemmel lássa el az üzem területén lévőket. A feladatot csak úgy volt hajlandó elvállalni, hogy Mi a gyerekei is vele tarthattunk. A hatalmas fazekakban készített teára és a százával készített szendvicsekre, még ma is emlékszem. A három rosszcsont fia köztük Én is sok kellemetlenséget okozott a forradalom alatt a gyár egész területén, de még ezt is elnézték az édesanyánknak. Az ma már történelmi tény, hogy a csillaghegyi Lenárugyárban alapítja meg Király Ferenc a kerületi munkástanácsot. Az igazság az, hogy ennyi év után nem nagyon emlékszem azon személyekre, akik jöttek mentek az üzemi étkezdében. A forradalom után később Király Ferencet is kivégezték. A családunkon belül sokáig nem beszéltünk arról, hogy a forradalom alatt mi történt velünk a gyárban, csak jóval később már felnőtt korunkban a kisebbik bátyámmal idéztünk fel egy-egy közös csíntevésünket. A számtalan kalandunk közül talán azt a két emlékezetes esetet írnám le, amin így utólag is mindig jókat nevetünk. A mai modern jéghűtő szekrények vagy konyhai hűtőkamrák akkor még nem léteztek. A húsok és egyéb dolgok hűtését táblában kapható jéggel oldották meg. A házilag készített hatalmas kívül fából belül bádoglemez borítású hűtőkamra a konyha bejárata mellet az udvaron lett elhelyezve. A kisebbik bátyámmal ennek a szörnyetegnek a tetejére másztunk fel, és igyekeztünk úgy elhelyezkedni, hogy lentről senkise lásson minket. A hűtőkamra tetején lévő jégdarabkákkal célba vettük a konyha ajtaját és megdobáltuk az érkező, illetve távozó embereket. A megdobált emberek körbe-körbe néztek és megpróbálták kideríteni, hogy mi is történt. A dolgot mind a ketten nagyon élveztük és jókat kuncogtunk, igaz csak halkan nehogy meghallják a lent lévők. A másik eset, ami már komoly fejfájást okozott az édesanyánknak nekünk is megálljt parancsolt, igaz csak egy kis időre. Az idősebb bátyám unva a gyári létet, elég sokszor kiszökött és a haverokkal együtt a környéken felderítést végeztek. Az arany hegyen a pogány toronynál egy Orosz harckocsis alakulat állomásozott és várta a hadvezetés utasításait. A bátyám ék, miért ne, összehaverkodtak a kiskatonákkal és mindenféle dolgot kunyeráltak tőlük. A három tárgy a sisak a lovassági kard és egy doboz tele makarónival, közül a doboz okozta a vesztünket. A makaróninak nevezett jelző rakétákat letettük a gyárban a konyha melletti járdára és begyújtottuk őket. A tűzijátékot Mi testvérek mind a hárman nagyon élveztük. A felejthetetlen jó szórakozásunk, persze csak egy rövid ideig tartott, mert a konyha melletti tűzoltóságról azonnal kirohant az ügyeletes és drákói szigorral intézkedett. A viharfelhőket megint szegény édesanyánknak kellett elhessegetnie a fejünk fel-öl, Az alumínium doboz még ma is megvan és az érdekessége az, hogy a felírat, ami rajta van nem Orosz, hanem Német. A sisakot és a lovassági kardot sokáig rejtegettük a pincében a szén alatt. Az édesanyánknak nem tudni kik lehettek a jóakarói, de semmilyen bántódása nem esett a forradalom leverése után. Az étteremben megrendezett számtalan hétvégi rendezvény az 1956-os forradalom után nagyon sok időre eltűnt. A dolgot Én bántam a legjobban, mert a rendezvények utáni reggeleken hihetetlen sok finomságot találtam az otthoni konyha asztalunkon. A konyha mindenkori vezetése beleértve a főszakácsot, Mária nénit is nagyon megvoltak elégedve anyánk munkájával. Az éteremben teljhatalmat kapott és a nehéz szociális helyzetére való tekintettel / különösen Mária néni / nagyon sok egyéb juttatásban részesítették. Az ennivaló / nem úgy, mint sok proli családban / a kis családunkban az ötvenes a hatvanas és még a hetvenes években sem jelentett problémát, mindig bőven volt mit ennünk. A nagytestvérem a harmadik bátyám nagyon vigyázott ránk és gondoskodott rólunk. Az Én 1957-es találkozásom a Lenárugyár traktorjának a pótkocsijával / hosszú buta történet / nem volt egy szívet melengető dolog. Az általam a korházban eltöltött sok hónap nagyon megviselte anyánkat. A hajába akkor sok ősz hajszál került. A nagytestvérem parancsolója az igazgató úr a saját használatára rendelt szolgálati gépkocsiját küldte értem mikor hosszú hónapok múlva elbocsájtottak a korházból. A napra már nem emlékszem, de arra igen, hogy barna tréningruha volt rajtam és kényelmesen elterültem a hátsó ülésem. A 408-as Moszkvics sofőrje Józsi bácsi még azt is megengedte nekem, hogy a hátsó ablakot kicsit leengedjem, és így friss szellő érje az arcomat. A városon keresztül a hazafelé történő utat a Margit hídon át nagyon élveztem és talán akkor éreztem először, hogy milyen jó dolog az, ha valaki vagy. Az évre már nem emlékszem, hogy mikor is történt, de a balesetem után úgy pár év elteltével lehetett. A kommunista és szocialista államok a sportolóikat / különösen az élsportolóikat / úgy díjazták az egyéb juttatások mellett, hogy effektíve nem kellett dolgozniuk azokon a munkahelyeken ahová elhelyezték Őket, de a bérüket a fizetésüket megkapták. Az MTK sportolói köztudottan a textiliparban kaptak elhelyezést és természetesen fizetést is. Az Én nagytestvérem gyárában is akadtak ilyen személyek bőven. Az MTK futballcsapatának jó néhány tagja a havi béréért nála jelentkezett. A konyhára történő szokásos nagyszüneti berohanásomkor az étteremben furcsa kép fogadott. A kora délelőtti idő ellenére több asztalnál fiatal emberek ültek. A teázó, süteményt majszoló emberek hangosan beszélgettek egymással. A megtorpanásomat és zavaromat látva többen felém fordultak, de csak az egyikük / este tudtam meg anyámtól Sándor csikarnak hívták / szólt hozzám.

-        Szia, öcsi. Gyere, ülj közénk. – mondta kedvesen.

-        Jucika, csak nem a fia, akiről mesélt nekünk? – kérdezte most már édesanyámat.

-        De, Ő az. – válaszolta édesanyám, aki odajött hozzám és megsimogatta a fejemet.

     A beszélgetésre, ami köztem és a futballista fiuk között zajlott már nem nagyon emlékszem, de az rémlik, hogy mindegyikük a balesetemről faggatott. Az iskolámba természetesen késve értem vissza és ezért magyarázkodnom kellett, valami hihetőt valami elképesztő badarságot kellet előadnom a tanító nénimnek. Az édesanyám este a sportolok neveit is elárulta nekem, így utólag a csikar, Sándor Károly, Keszei György, Palicskó Tibor, Nagy I. /Nagy István/ nagyon valószínű talán még Sipos Ferenc, Szimcsák I István, Szimcsák II László, Hidegkuti Nándor, Palotás Péter, és talán Bödör László, akikre emlékszem. A hatvanas években újra rendezvények sokaságát rendezik az étteremben, az Én nagy örömömre. Az évszámot nem tudom, de valószínű, hogy ez idő tájt szabadul meg a nagytestvérem a konyhától és az étteremtől és adja át őket az Észak-budai Vendéglátó Ipari Vállalatnak. A döntés szerintem nem sok mindenkiben hagyott nyomot, de egy két változás azért történt. Az étterem mellett kialakítanak egy szabad folyosót, amin keresztül a civilek / nem gyári dolgozok / is látogathatják a vendéglátó ipari egységet. Az árak meghatározásakor már nem szólhat, bele a gyár, minden központilag történik. Az Én és a testvéreim esetében ez nem sok változást jelent, hiszen Mi továbbra is befizetés nélkül, étkezhettünk édesanyánknál. A teljes választékból választhattunk és nem jelentett gondot, hogy amit esetleg választunk az a la carte menüben szereplő étel. A testvéreim gyári cimborái különösen élvezték, hogy nekik protekciójuk van édesanyánknál az étteremben. A kedvükre való ételek esetén repetára is számíthattak. Az évet, a hónapot, a napot, nem jegyeztem meg, amikor utoljára jártam édesanyánk munkahelyén, mert egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ez lesz az utolsó alkalom. A csóró proli gyerekkoromat úgy sikerült magam mögött hagyni, hogy egy pillanatig sem éreztem az éhség borzasztó érzését és ezt a nagytestvéremnek a Csillaghegyi Lenárugyárnak köszönhettem.

 

Kultúrház/Park

A nagytestvérem a Lenárugyár tulajdonában lévő épületek és területek, amelyek nyitva álltak a civilek a nem gyári dolgozok előtt nagyon népszerűek voltak. A Csillaghegyi és Római-fürdői lakosok sűrűn látogatták ezeket a helyeket. A kultúrház és a körülötte lévő park ilyen helynek számított. A kultúrház és a körülötte lévő park építésének évét / nem találtam feljegyzést / nem igazán tudom csak találgatók. A krónikások szerint a kultúrházat talán 1951-52 táján Cs. Juhász Sára és Rácz György tervezte. Az idősebb Rácz György a bauhaus iskola híve lehetett, míg a fiatalabb Juhász Sára már saját stílust igyekezett teremteni. Az épület mind a két stílus nyomait magán viselte. A fiatalság előnye az, hogy sohasem kritizál, mindent elfogad és igyekszik alkalmazkodni. Az Én esetem sem kivétel ez alól, akkor még nem érdekelt, hogy a kultúrház mért olyan amilyen. A helyzet azért ma már más, közel negyven éves építőipari múlttal, nyugodtan állíthatom, erős kritika érné azt a személyt, aki ma ilyen épületet tervezne. A Juhász Sára által kitalált emberi figurák a fő homlokzati falon újszerűnek tűnt, de a kommunista, szocialista rendszer ezzel nem tudott mit kezdeni és talán ezen ok miatt a Csillaghegyi Lenárugyár Kultúrházának a falán sohasem lett ez a látványos képi elem befejezve. A gyár anyagi és gazdasági helyzetét ma már utólag nehéz lenne megítélni, de nyugodta leírhatom a kultúrház az akkori korszaknak nagyon is megfelelt. Az első találkozásunkra nagyon halványan emlékszem, talán bölcsődés vagy óvodás lehettem és egy anyák napi ünnepségen történt. Az ünnepséget szervező néni azt találta ki, hogy minden gyerek hozza el otthonról a legkedvesebb játékát és azt tartsa a kezébe, amikor a többiekkel együtt szaval a színpadon. Az Én esetemben ez teljesen lehetetlennek tűnt, mert nem, hogy kedvenc, de egyáltalán semmilyen játékom nem volt otthon. A kölcsönbe kapott sárgára és barnára festett négy apró piros színű keréken guruló kopott picike falovacskára még ma is emlékszem. A következő kultúrházi fellépésemnél már egészen biztos, hogy óvodás voltam. A gyár óvodája a János vitézt adta elő a szülök nagy örömére. Az emlékeim itt is hiányosak, de azért jó pár dolog rémlik. A szintén kölcsönbe kapott fellépő ruháim közül a vastag macskanadrágra nagyon is jól emlékszem. A rám osztott szerep talán a Franciakirály lehetett. A sikerre vagy az esetleges bukásra egyáltalán nem emlékszem. A bölcsődés és óvodás emlékeim közül nagyon sok minden törölve lett, csak azok az emlékek maradtak meg, amelyek valamilyen oknál fogva mélyen belém rögzültek. Az 1956-os forradalom is ilyen lehetett, mert nagyon sok mindenre emlékszem az akkori történések közül. A kultúrház tervezői a sok egyéb helyiség mellet terveztek egy különtermet egy úgymond tanácstermet is az épületen belül. Az elég nagy hosszúkás termet, ma már egyesek utólag TV szobának titulálják, pedig a televízió akkor még felénk ismeretlen úri huncutság. A teremben a két bátyámmal együtt diafilm vetítésen vettem részt a forradalom kitörésének kezdetén,előestélyén. A felhőtlen szórakozásunkat a jó apánk megjelenése szakította félbe, mert a nagyobbik testvéremmel akart mindenáron beszélni. Az apánk és a testvérem közötti sűrű beszélgetések okát csak jóval később mondja el nekem édesanyánk. A jó apánk mindenáron magával szerette volna vinni a kedvenc fiát, amikor elhagyja az országot. A gyermekkoromat meghatározó ikonikus épület minden szegét-zugát bejártam és ismertem. A kazánház erre a legjobb példa ahová mindig elkísértem édesanyánkat. A gyári dolgozok munkaruháit mosta itt esténként munka után, ha jól emlékszem nyolc forintért darabját. A kazánházban sok estét töltöttem a szülém mellet és megpróbáltam neki segíteni. A hatalmas szürke keverőtárcsás mosógéppel itt találkoztam először és bizony egy kissámlira kellet felállnom ahhoz, hogy a fából készült evezőlapáttal rásegítés képen kevergetni tudjam a benne lévő vizet. A meredek vaslépcső, aminek az utolsó fokán üldögéltem, ha elfáradtam, azért is emlékezetes számomra, mert itt gyakoroltam és tanultam meg mikor mennyi időt mutat egy óra. Az óra, amit édesanyánk a mosás idejének meghatározásához használt nagyon megfelelt erre a célra, mert elég nagy volt és számok voltak ráírva. A mutatóit lelkesen állítgattam és így próbáltam megfejteni mennyi az idő, amit épp mutat. A kultúrház másik számomra nagyon emlékezetes helysége a könyvtár, amit a jobboldali szárnyrész végében alakítottak ki. A könyvtárszoba nem volt nagy, de a sok polc a mennyezetig telis-tele volt könyvekkel. A magyartanárnőnknek Klári néninek köszönhetően, annak ellenére, hogy borzasztóan rossz tanuló voltam, rászoktam az olvasásra. A rengeteg Orosz szerző mellett „Távolban egy fehér vitorla” azért akadt olyan könyv is, ami úgymond nyugatinak volt mondható, mint például a „Napóleon élete” vagy a „Talleyrand” bár a szerzők itt is kérdésesek. A könyvtáros Éva nénivel nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítanom és ennek köszönhetően nem kellett büntetést /nem is lett volna miből/ fizetnem, ha késve vittem vissza a kikölcsönzött könyvet. A tagsági díjra ma már nem emlékszem, talán egy forint lehetett. A színház és egyben mozi terem nagyon fontos színhely az életemben. Az a rengeteg esemény, ami itt történik velem és itt élek át meghatározói lettek a későbbi felnőtt életemnek. A gyereknapi rendezvények és a színházi előadások, amikből megvallom őszintén vajmi keveset láttam, messze nem okoztak akkora katarzist, mint a filmek, amiket a filmvetítések során itt átéltem. Az emblematikus Orosz filmek forgó logója és a vége a конец felírat ma már a múlté. Az egyesek által oly annyira áhított nyugati „Hollywoodi” kultúra kiszorította még azt is, ami a kommunista, szocialista érában esetleg jó volt. Az a sok Orosz film a „Tiszta égbolt” a „Szállnak a darvak” „A negyven kettedik” a „Ballada a katonáról” a „Csapajev „ a „Nappalok és éjszakák” vagy a vígjátékok közül a „Vadállatok a fedélzeten” meg sok egyéb kedvenc a „Bátor emberek” „A kétéltű ember” mind az Én befolyásolható gyermekkori énemet volt hivatott nevelni és átalakítani. Az eredmény így utólag ma már elégé kétséges, hiszen a Zaránd utcai templomi nevelésem lett összegyúrva a kommunista, szocialista és végül a kapitalista tanokkal. A Cseh, Bolgár, és NDK-s / érdekes Román filmekre nem emlékszem/ filmeknél sokkal jobban szerettem a Magyarfilmeket. A „Gábor diák-ot” ha jól emlékszem, mint gyermek, tízen háromszor láttam. A nyári kiserdei táborba járásom során rosszidő / egész nap szakadt az eső / esetén mindig a Lenárugyár kultúrházába mentünk, ahol filmeket vetítettek nekünk. A Walt Disney filmeket is ekkor láttam először, mint például a Donald kacsát vagy a Mickey egeret vagy a kedvencemet a „Bambit”. A karácsonyi ünnepek beköszöntével sem hagyott minket, cserben a nagytestvérem kultúrháza. A szüleink / az Én esetem kissé más volt/ otthon díszítgették a karácsonyfát és Mi ez alatt a lenárugyár mozi termében mesefilmeket néztünk. A sók rajz és mesefilm közül talán a Hans Christian Andersen mesék filmjeiből kettőt említenék a „Hó királynő” és „A Rút kiskacsa”. A nagytermet / színház és Mozi / később már nem csak film vetítések alkalmával látogattam. A teenager éveim kezdetén telente a széksorokat félre téve órákig tartó pingpong csatákat vívtunk. A résztvevők természetesen a „nagyház” galerink tagjai voltak. A játékba sokszor annyira belefeledkeztünk, hogy Éva néninek kellett szólnia „fiuk Én már zárnék, szeretnék hazamenni” úgy fél tizenegy vagy talán tizenegy óra magasságában. A pingpongozás közben, ha épp nem játszottam még arra is volt időm, hogy leveleket fabrikáljak, és ezeket küldözgessem azon hölgyeknek, akik akkor fontosnak tűntek számomra. A hölgyekkel való megismerkedésemet általában a nagytestvéremnek köszönhettem, mert ezen, lányok majdnem mindegyike a textil iparban tevékenykedett és itt várta a fehér lovon érkező hercegét. Az számomra sohasem derült ki, hogy Ők engem esetleg a herceg szolgájának néztek és ezért tüntettek ki becses figyelmükkel, vagy megunták a várakozást és végképp lemondtak a hercegről. Az egyik ilyen levél, amit valami miatt nem küldtem el / szakítani akartam a hölggyel / nem is olyan rég, amikor édesanyám apámhoz írt levelei között kotorásztam a kezembe került. Az írással meg voltam elégedve szép egyenes sorok, szép dőlt betűk, még a tartalom is rendben összeszedett, na de a helyesírás az bizony katasztrofális. A látottak felet gyorsan napirendre tértem és a szokásos önnyugtatásba kezdtem, hiába, no, ezt mind a Keve utcai alsós iskolás éveimnek köszönhetem. A nagyterem éjszakába nyúló rendezvényei közül a bálokra, a disznótoros estékre, a táncestekre, amik az ötvenes években zajlottak csak halványan nyomokban emlékszem. Az 1960-as évek végén feltűnő Loyd zenekar előtt nagyon sokáig egy mára teljesen elfeledett fúvós zenekar szolgáltatta a talpalávalót. Az akkori zenekar egyik tagjával egy reggeli Csillaghegy Római-fürdő futásom alkalmával sikerült szóba elegyednem. Az általa mondottakon egyáltalán nem lepődtem meg, mert ugyan ezt tapasztaltam Én is.

-        Tudod. A Keve utcai bolt előtt jó tíz percig kell álljak, hogy lássak egy ismerős arcot. –

    A szombat esti Loyd zenekari bulikon már nem csak a helyiek, hanem szinte az egész kerület / talán még más honnan is / ifjúsága megjelent. A sikerük titkára így utólag talán több válasz is akadna, de lehet, hogy egyik sem lenne teljesen igaz. A jó zene, a jó felszerelés, és jó évek, talán így együtt már elfogadható magyarázat. Az esti koncerteken természetesen Én is részt vettem és néztem a felhozatalt, de ezeken az esteken nagyon udvarolni nem lehetett, mert hihetetlen hangerővel szól a beatzene. A hangos zenéjüket még másnap is hallottam a fejemben. A feltörekvő ifjúság a tizenévesek nekünk, akik már kezdtünk kiszorulni és magunk mögött hagyni a teenager éveinket, nem akart teret engedni, kinéztek minket onnan. A táncok és a szokások is ezekre az évekre már teljesen megváltoztak. A régi klasszikus táncterem előtti, bicskázások, bunyók azért itt is előfordultak néha-néha, de itt már nem az számított, hogy ki hol született és miért van itt. A nagytestvérem kultúrházának előtere és a ruhatár is megérdemel egy külön misét. A meglehetősen elég nagy előtérben gyűltünk esténként össze és itt mulattuk az időt. A két bátyámnak köszönhetően Én fiatal korom ellenére, sok éven keresztül részese lehettem ezeknek az esti összejöveteleknek. Az ingyenes esti program nagyon sok lányt / leányszállósok / és fiút vonzott. Az itt megjelent fiatalok közül akadtak olyanok is, akik nem a Lenárugyárban dolgoztak, de valamiért szerettek ide járni. Az alkalmi nem profi előadok, vers mondok, zenészek, / általában gitár / nagyon jó hangulatot teremtettek. A lányok és fiuk nagyon hamar összemelegedtek és ennek volt köszönhető, hogy később szorosabb kapcsolatokról is hallani lehetett. A ruhatárat nem véletlenül említem. A hatalmas kézzel elhúzható vastag függöny, ami megakadályozta a kíváncsi szemeket abban, hogy belássanak a ruhatárba, ezen esték alkalmával fontos szerephez jutott. A turbékoló párocskák felváltva egymást, elég sűrűn húzogatták a függönyt és tűntek el mögötte smacizás céljából. A tesóim közül főleg az idősebb a „szépfiú” elég sokszor élt ezen, lehetőséggel. A gyermekkorom fontos helyszíneit rangsorolva a Duna part után a nagytestvérem kultúrházának parkját tenném a második helyre. Az itt átélt események akkor valamiért nagyon fontosnak tűntek számomra. Az ma már nem egészen világos, hogy mi volt az ok. A szoba konyha falikút nélküli lakás, vagy talán a gyermekeknél tapasztalható közösségi érzés, nem tudom, erre nincs jó magyarázat. A nagytestvérem parkjainak gondozását a gyár alkalmazásában álló kertész brigád végezte. Az megint csak külön rejtély, hogy az ötvenes években a kultúrházat körülölelő park csodálatos, színpompás arcát mutatta, de aztán a hatvanas és különösen a hetvenes években ez már nem volt ilyen egyértelmű. Az is lehet, hogy talán az emberek változtak, akik a park gondozását végezték, vagy ami inkább hihető Én változtam, Én láttam mindent másképp. Az első találkozásunkkor, amire így utólag emlékszem egy furcsa esemény történt. Az óvodából jöhettem és haladtam át a parkon keresztül, amikor egy szokatlan dolgot tapasztaltam. A szövöde nyitott vasráccsal ellátott ablakán keresztül nem a megszokott, a gépek által okozott fülsértő zakatoló zaj áramlott a parkba, hanem csend uralkodott Körülöttem és még a fákon ugráló kismadarak csivitelését is hallottam. A meglepetésemet félre téve azonnal az ablakhoz léptem és benéztem a szövödébe. A meglepetésem csak most lett igazán úrrá rajtam, mert azt láttam, hogy a gépek állnak és előttük a fiatal szövőnő intenzíven kitartóan tornázik. A látottakra este édesanyámtól kaptam kimerítő magyarázatot. A gyár vezetése elrendelte, hogy / lehet, hogy Orosz példa alapján / minden műszakban egyszer lekell állítani a gépeket és a dolgozok, tornázzanak legalább tizenöt percen keresztül. A kisiskolás éveimben főleg ősszel és tavasszal a tanítási órák után szinte minden nap, ha az időjárás engedte képesek voltunk sötétedésig a parkban focizni. A Csehszlováknak mondott / szerintem nem volt az / gagyi tornacipőnk pillanatok alatt kilukadt a nagylábujjunknál az erős igénybevétel miatt. A csóró családok gyermekei köztük Én is ezekben a lyukas cipőkben feszítettek még az iskolában is. Az erősen kitérdelt tréningnadrág és a lyukas tornacipő akkor még mindennapos viseletnek számított a Mi köreinkben. Az ma már elképzelhetetlen lenne, hogy mint régen, mezítláb, egy száll fekete klott gatyába, kétes tisztaságú fehér tornatrikóban kiforduljak a volt utcánk sarkán és végig rongyoljak a Kalászi streeten a Lenárugyár előtt elhaladva, egészen a Duna partig. A parkot Mi gyerekek játszótérként használtuk és úgy is tekintettünk rá. A közepén lévő kör alakú csodaszép központi virágágyás, bizony néha megszenvedte a jelenlétünket, de mi ezzel nem törődtünk. A környék apraja nagyja idejárt mulatni az időt. A hétvégéink délutáni, ebédutáni kötelező programja nem is lehetett más, mint, hogy a parkban várjunk a kultúrházba való bebocsájtásunkra, ahol Lujzi néni elkezdi árusítani a mozielőadásokra szóló aznapi jegyeket. A későbbi vetélytárs a televízió ezekben az években még nem jelent problémát, és ezért bizony egy-egy érdekesnek ítélt film esetén nagyon résen kellett lenni, hogy a számunkra még elfogadható kétforintos jegyet az első három sor valamelyik / székére / helyére megszerezzük. A három és a három forint ötven filléres jegyek elérhetetlen távolínak tűntek nekem. A különbséget a jegyárak között az a három gombóc fagylalt jelentette, amit esetleg később édesanyánktól sikerült kikunyerálnom. A várakozási idő alatt szinte mindig snúroztunk „snúrozás – 'pénzérmék dobálása földre húzott vonalra; az nyer, akinek a pénze a legközelebb esik hozzá'. A német Schnur ('madzag') szó magyar származzéka, vagy a másik pénzel történő játékot a pötyit „a földre helyezett, pénzérmét kell fentről ejtéssel eltalálni úgy, hogy maradjanak egymáson az érmék. Az nyer, akinek az érméje a lehelyezett érmén marad,” játszottuk. A játék elég kecsegtetőnek tűnt, mert a nyertes a földön lévő összes pénzt magáénak tudhatta. A dohányzás sohasem vált szenvedélyemmé, de ezen állítás igaz volt a kis családunk többi tagjára is. Az ok talán az anyagiak, vagy talán, ami inkább hihető, akkor tájt az emberek túlnyomó részét, / mint például engem is / sokkal, erősebb akarattal áldotta meg a jóisten. A szenvedély betegségek egyetlen ellenszere az erős akarat, ami mára már kiveszőben van. Az is igaz, hogy a példa ragadós és ezzel így voltunk Mi kissrácok valamennyien. A park fenyőfái alatt elbújva felváltva szívtuk / staboztunk / a közös pénzen vásárolt olcsó Mátra cigarettát. A dobozára már nem emlékszem, de ha jól tudom tizenöt, vagy húsz darab lehetett benne és három forint negyven fillérbe került. A dobozt az el nem szívott cigikkel együtt a nagy fenyőfa tövénél rejtegettük. A nálam fellépő szédülés és hányinger miatt, már akkor elhatároztam, hogy sohasem fogok bagózni. A fiatal éveimben hihetetlen sok lánynak udvaroltam, de a cigizőket igyekeztem messze elkerülni. Az 1960-as évek közepén lehetet, amikor a Magyar Állami Sportfogadási LOTTÓ Igazgatóság járva az országot az egyik alkalommal / nem tudni ki döntött erről / a Csillaghegyi Lenárugyár kultúrházát és a parkját választotta a sorsolás helyszínéül. A „nagyház” Pozsonyi utca 35. szám alatt lakok szinte valamennyien és Mi az ott napi rendszerességgel megjelenő galeri tagok is megjelentünk ezen a fontos eseményen. A színpadra és az azon zajló műsorra már nem emlékszem és azt sem tudom milyen számokat húztak ki, de arra igen, hogy hihetetlen nagy tömeg gyűlt össze ezen az augusztusi napon. A rendezvényen nagyon nagy volt a zűrzavar, alig lehetett megmozdulni. A Mi köreinkben a szerencsejátékra nem jutott pénz, így akkor egyáltalán nem voltam érdekelt, és később is, nagyon sokáig nem hódoltam be ezen, dolgoknak. A Kádár rezsim által 1968-ban bejelentett Új gazdasági Mechanizmus a változások előszelét hozta el a nagytestvérem gyárába is. Az mára már egészen világos, / legalább is nekem / hogy a nagytestvérem ekkor kapta az első kegyelemdöfést. A volt kommunista, szocialista termelést akarták minden átmenet nélkül átállítani, / nem egészen volt világos / egy kusza összerakott ki nem mondott termelésé. A gyár intézményei köztük a kedvenc parkom is feláldozható áldozati bárányként, végképp odalett. Az első változás, amit iszonyodva, szörnyülködve, néztem és nagyon sokáig nem tudtam napirendre térni felette az volt, hogy a park közepét szétverték és egy gépészeti / kazánházi / telepet építettek ott. A kultúrház parkja innentől kezdve már senkit sem érdekelt és ez meglátszót rajta. A fák a bokrok és a virágok elhagyatottan kókadoztak, de addigra már sehol egy kertészt nem lehettet látni. Az utolsó alkalomra, amikor a parkon áthaladtam már nem emlékszem, de arra igen, hogy amikor még utolsóként a kultúrház állt és Én ott álltam a Kalászi köznek nevezett helyen, már nem találtam, semmit sem láttam belőle.

 

Bölcsőde - Óvoda                                                                                                                                                  

 Az embertársaim közül nagyon sokan nem képesek felidézni, a bölcsődés, de talán még az óvodás korukban megtörtént eseményeket sem. A dolgon a szülök elbeszélései vagy sok akkor készült régi fénykép segíthetne, de ezek hiányában / nálam is ez állt fenn / nagyon nehéz visszaemlékezni. A nagytestvérem furcsa lapos tetejű bölcsődéjére és az óvodával közösen használt nagy kertre csak azért emlékszem ilyen pontosan, tisztán, mert csecsemőkoromtól fogva legalább harminc évig karnyújtásnyira, ott volt mellettem. Az épületek építésének évét nem tudom, nagy valószínűséggel / nincs okirat róla / a negyvenes években építhették, de aztán rengeteg átépítést végeztek mindkét épületen. Az idősebb bátyámról soha sem derült ki, hogy járt volna ezekben az épületekben, mint kisgyermek. A kisebbik bátyám és Én viszont igen és ebből az következik, hogy az édesanyánk valamikor a negyvenes évek vége felé választja a későbbi Lenárugyárat munkahelyéül. Az akkori hat hét szülési szabadságnak köszönhetően nagyon hamar landolunk mind a ketten a bölcsőde tágas falai között. Az ott átélt események közül nem sok mindenre emlékszem, de azért pár dolog megmaradt. A forró nyári napokon aranyos napozó ruhákban a négyszög alakú, nem mély betonmedencékben pancsoltunk önfeledten. A kommunista szocialista állam vezetése élén Rákosy Mátyással mindent megtett, hogy úgy tűnjék Magyarországon a gyermek a legfontosabb érték. A két kép, ami a bátyámról és rólam a Balaton partján készült, ezt szerette volna elhitetni. A bölcsőde vezetője K-né már a Mi időnkben is ott tevékenykedet és még akkor is így volt ez, amikor 1980-ban véglegesen búcsút intek a nagytestvérem intézményeinek. A bölcsőde és az óvoda vezetői egyébként mind a ketten igyekeztek jóban lenni az édesanyánkkal, mert a két intézmény élelmiszerrel való ellátása, sokáig nagyban függött a gyár konyhájától, ahol bizony anyánk nagy befolyással bírt. Az első fellépésemre, ami a nagytestvérem kultúrházában történt nagyon halványan emlékszem, talán bölcsődés vagy óvodás lehettem és egy anyák napi ünnepségen történt. Az ünnepséget szervező néni azt találta ki, hogy minden gyerek hozza el otthonról a legkedvesebb játékát és azt tartsa a kezébe, amikor a többiekkel együtt szaval a színpadon. Az Én esetemben ez teljesen lehetetlennek tűnt, mert nem, hogy kedvenc, de egyáltalán semmilyen játékom nem volt otthon. A kölcsönbe kapott sárgára és barnára festett négy apró piros színű keréken guruló kopott picike falovacskára viszont, még ma is emlékszem. A következő fellépésemnél már egészen biztos, hogy óvodás voltam. A gyár óvodája a János vitézt adta elő a szülök nagy örömére. Az emlékeim itt is hiányosak, de azért jó pár dolog rémlik. A szintén kölcsönbe kapott fellépő ruhadarabjaim közül a vastag, fehér macskanadrágra nagyon is jól emlékszem. A rám osztott szerep talán a Francia király lehetett. A sikerre vagy az esetleges bukásra egyáltalán nem emlékszem. A bölcsődés és óvodás emlékeim közül nagyon sok minden törölve lett, csak azok az emlékek maradtak meg, amelyek valamilyen oknál fogva mélyen belém ivódtak. Az egyik ilyen emlék, amikor a csendes pihenő alatt a mellettem lévő ágyon a hosszú szőke hajú Mártikával minden egyes alkalommal hancúroztunk. A másik emlék, amire még a bátyám / megkérdeztem / sem emlékszik szintén ilyen lehet. Az egészen biztos, hogy mind a ketten akkor már óvodások voltunk. Az óvodánkban dolgozó / valószínű a vezető / hölgy elkért édesanyánktól és egy vasárnapi napon vendégül látott mindkettőnket. A városligettől nem messze egy körfolyosós házban lakó vendéglátónk, délutáni programként elvitt minket csónakázni a ligetben lévő tóra. A tóban lévő hatalmas csodaszép vízililiomokat még ma is látom, csak be kell csuknom a szemeimet. Az is bennem van, hogy amikor szedni akartam egy ilyen csodálatos virágot majdnem beleestem a tóba. Az lehet, hogy a teljesen új élmények, mint például a körfolyosós ház / akkor láttam életemben először ilyet / meg a csónakázó tó miatt rögződtek bennem ezek az események. A gyár vezetőségének döntéseit azokban az években nem értettem, de ha őszinte akarok lenni önmagamhoz nem is nagyon érdekelt, mert annyi minden mással voltam elfoglalva. Az óvoda megszűnésének ügye is ilyen lehetett, de ha minden igaz, akkor talán a hatvanas évek elején történhetett. A részemről nagyon csúnya dolognak tartom, hogy sok éven keresztül napi rendszerességgel mentem el az óvoda és a bölcsőde mellett, de egyetlen egyszer sem éreztem valami olyat, amit más emberek szoktak ilyenkor. A dolgot olyan természetesnek tartottam, nos, most így utólag röstelkedve írom, azért mégis csak az életem, talán boldog kezdeti éveit töltöttem, ezeknek az intézményeknek a falai között.

 

A Nagyház

A rejtélyek közül csupán csak az egyik ilyen, hogy ki nevezte el a nagytestvérem tulajdonában lévő épületet / munkáslakások /"nagyháznak". Az mondjuk tényleg logikus, hogy azokban az években ez az épület a több emelet magasságával és nagyságával a körülötte lévő többi Csillaghegyi családi házak között nagyon nagynak tűnt. A ház építésének évéről nincs adat, de bizonyos fényképeknek köszönhetően következtetés alapján a megszületése 1930-as évekre tehető. Az egyértelmű, hogy a tervező a házat a bauhaus stílus alapján tervezte és így is lett megépítve. A három emeletes ház és a lépcsőháza a rengeteg kőralakú ablakaival nagyon nem illet ebbe a környezetbe. A kommunista szocialista időkben ezt a stílust teljesen mellőzték és talán ennek köszönhető, hogy a mai napig ez az épület egyedüliként, egy ottfelejtett emlékként áll a családi házas övezet közepén. A házat gyermekkoromban és aztán, mint teenager is napi rendszerességgel látogattam és soha eszembe sem jutott, hogy megkritizáljam. Az idő vas foga és az élet már csak ilyen, mert bizony ma már ezt a házat egészen másnak látom, mint akkor gyermekkoromban. Az a hatalmas kihasználatlan tér, minden szinten a lépcsőházban, akkor még nem mondott semmit, fel sem tűnt. A helyzet mára már azért változott, hiszen túlvagyunk egy kommunista szocialista panel programon és elég sok tapasztalattal rendelkezünk. Az épületet talán még ma is érdemes lenne áttervezni, de az is igaz, hogy a benne lakoknak ez nem érdeke. A nagyházat a régi lakok gyerekei vagy unokái közül már nagyon kevesen lakják és élnek benne. A névtáblák a kapucsengők mellett erről tanúskodnak. Az élet már csak ilyen, fogalmam nincs arról mikor is tettem be először a lábamat a harmadik bátyám házába.  Az édesanyánknak, aki Cserépgyárban született és ott is nevelkedett, az egyik gyerekkori barátnője lakott és élt az egész családjával együtt a nagyházban. A barátnő hét gyereke közül, természetes velejárója lett, hogy mindegyikünknek jutott egy osztálytárs, egy jó haver, egy jó cimbora. Az Én esetemben ez a haverság a mai napig is tart. A kis iskolás éveim úgy teltek, hogy a délutáni napközi után nem hazafelé vettem az irányt, hanem a haverokkal együtt különböző eseményeken úgy mond balhékban vettem részt. A gyülekezőhelyet természetesen mindig a „nagyház” jelentette, mert a házban és körülötte sok korombéli hasonszőrű gyerek lakott. Az évszaknak és az időjárásnak nagy szerepe volt abban, hogy a közösen eldöntött program miként alakul. Az ma már elképzelhetetlen, hogy Csillaghegyen vagy Római fürdőn tíz, húsz gyerek összegyűljön és mondjuk utca háborút játszón. A mai kor utálja a közösséget az összetartozást. Az egészet egy általam utálatos szóval „szingli” tudnám jellemezni és kifejezni. A vérre menő foci meccseket vagy a nagyház kerítése és az óvoda, bölcsőde kerítése közötti viszonylag keskeny, Pozsonyi utca és Kalászi út közötti átjáróban vagy a kultúrház parkjában vívtuk. A meccsek utáni hatalmas bunyókra még ma is szívesen emlékszem vissza. A kicsi szoba konyha falikút nélküli lakások a szabadban végezhető tevékenységek, játékok felé, kényszerítettek minket. A gyümölcsfákat, gyümölcsük érésének idején előszeretettel látogattuk, és bizony az sem zavart, ha egy icipicit éretlenek bizonyult az általunk megkívánt termés. A Csillaghegyi nyaralókat, amik akkortájt még szép számban léteztek, nagyon szerettük, mert ezeket csak hét végén látogatták a tulajdonosaik és ez által szabadon kényünkre-kedvünkre garázdálkodhattunk a kertjeikben. A korsó is addig jár a kútra, amíg el nem törik. A Mi esetünkben is sajnos elég gyakran megesett, hogy rossz lóra tettünk és bizony a kerttulajdonosok kapanyéllel vagy hatalmas fahusánggal fogadtak minket. A villámgyors menekülés után mindig a nagyháznál találkoztunk és itt röhögcsélve beszéltük ki egymás bakiit, amiket elkövettünk a szégyenletes megfutamodásunk során. A horzsolások a karcolások, ezek a harci sebek mindennaposak voltak és bizony ezekkel nem igazán törődtünk. A „nagyház” galerink meghatározó magját édesanyánk barátnőjének két fiú gyermeke a Pozsonyi utcához közel a Vörös hadsereg útján lakó fiú, meg Mi ketten a kisebbik bátyám és Én alkottuk. A környéken és a nagyházban lakó többi srác alkalomszerűen csapódott csak mellénk. Az is csak most így utólag jut eszembe, hogy azok a csajok, akik a nagyházban és a környékén laktak, vajon miért nem csapódtak mellénk. A választ erre a kérdésre, valószínű nálamnál okosabbak sem tudják, mert ezen, kérdésre nincs válasz. Az édesanyánk barátnőjének, egyetlen lányának a két galeri tagunk nővérének az esküvője elég nagy eseménynek számított a nagyház mindennapjai során. A hétgyerekes csóró proli munkáscsalád spórolás miatt választotta az egész ceremónia színhelyéül a nagyházat és annak kertjét. Az emlékeim arról szólnak, hogy akkor már nem a nagytestvéremé a harmadik bátyámé volt a nagyház, hanem a harmadik kerületi IKV / Ingatlan Kezelő Vállalat / bitorolta, mint tulajdonos. A nagyház elvesztésének átadásának évére őszintén megvallva már nem emlékszem, mert ez is olyan emlék lehetett, ami a süllyesztőbe került. Az esküvőn Mi haverok valamennyien részt vettünk és igazán jól éreztük magunkat a hajnalig tartó lakodalmas bálban. Az elszállásolásunkat saját magunk oldottuk meg. A kertben már az esküvő előtti nap felvertük a munkásőrök által használt / kettő darab esőköpeny összekapcsolva / sátrat és abban aludtunk a mulatság befejezte után. Az örömapa és a társa, akik mind a ketten a félkatonai szervezet tagjai voltak adták kölcsön nekünk az esőköpenyeiket, amiket Ők is a gyakorlatozásaik során, rossz idő esetén, mint sátort használtak. A kétszemélyes sátorban nyolcad magammal elég szűkösen, kényelmetlenül éreztük magunkat és így utólag el sem akarom hinni, hogy ez megtörtént. A „nagyház” a teenager éveimnek is az egyik meghatározója lett. A galerinkben nagyon jól éreztük magunkat és valószínű ennek volt köszönhető, hogy nagyon sokáig szinte mindent együtt csináltunk. A közös filmszínházi élmények, a városban való hatalmas hétvégi körúti csavargások, ahol nyolc forint harminc fillérért vacsoráztunk közösen a Marx téren egy önkiszolgálóban és még sokáig sorolhatnám, mind arra emlékeztetnek, hogy nagyon jó csapat voltunk Mi így együtt. A közös kirándulásaink / írhatnám nyaralásnak is / sok esetben egy életre elláttak mindnyájunkat, akik ezeken részt vettünk, olyan emlékekkel, sztorikkal, amikre ma már nagyon szívesen emlékszünk vissza. Az egyik ilyen közös emlékemet, ami egy körúti szilveszteri bulin történt a mai napig nem tudom hová soroljam és tegyem. A hatodik, a hetedik vagy talán a nyolcadik kerületben az újév reggelén egy polgári lakásban ébredtem és egyáltalán nem tudtam hogyan kerültem oda. A srácok másnap mesélték csak el nekem, hogy a csajokkal, a körúton ismerkedtünk össze, és Ők hívtak meg magukhoz, de akkor Én már nagyon-nagyon bevoltam állva és ezért nem emlékszem sok mindenre. Az 1956-os kudarcba fulladt disszidálási próbálkozásom a két bátyámmal közösen, amin nem csak az utcánkban lakó srácok, hanem a nagyházban lakó későbbi galeri tagok is rész vettek, az 1960-as évek vége felé / nem írom, hogy utoljára / még egyszer megismétlődhetett csak Én és a legjobb haverom erről mit sem tudtunk. A nagyház pincéjében lévő meglehetősen tágas mosókonyha és szárító, amit a ház lakói már réges-rég nem használtak, nagyon ideálisnak tűnt mindenféle egyéb tevékenységre. A cimborám az édesanyja engedélyével, / édesanyánk barátnője / aki ekkor már az IKV megbízása alapján a nagyház, gondnoki feladatait látta el, a mosókonyhát kisajátította, műhelyként használta. A kellemetlen rossz idők beköszöntével sokszor itt találkoztunk, és amíg a haverunk dolgozgatott Mi galeri tagok egymás közt dumálgattunk. Az egyik este, amikor csak a haverom és Én tartózkodtunk a helységben, váratlanul megjelent a katonaságból nem rég visszatért bátyja a haverjaival. A kérése akkor még egyáltalán nem tűnt gyanúsnak. A Velencei tavat akarják körbe biciklizni és ehhez kell, egy csendes hely, ahol mindent megtudnak beszélni egymás közt. Az elég nagyszámú résztvevők köztük két csajjal pillanatok alatt elfoglalták a mosókonyhát. A kérés értelmében Mi mind a ketten azonnal / a haverom még össze sem rámolt / távoztunk. Az eset egymás után többször megismétlődött, de Mi / legalább is Én / még ezek után sem kapcsoltunk. A botrány kitörésekor már leesett a tantusz és mindent megértettünk, de akkora már elment a hajó. A spanom meg Én, ha egy icipicit gyanakszunk, jobban figyelünk a jelekre, akkor bizony mind a ketten a többiekkel együtt elhagyhatjuk az országot és Bécsbe mehettünk volna. A mosókonyhából minket kiszorító csapat nem a Velencei tó körüli túrát tárgyalta olyan lelkesen, hanem a disszidálást készítette elő a lehető leggondosabban. A dolog országos visszhangot kapott és a családot a szülőket is nagyon meghurcolták. Az is jóval később egy Amerikából érkező levélből derült ki, hogy miért nem akart minket magával vinni a haverom bátyja. A szüleinek nem akart még nagyobb bánatot okozni az által, hogy még egy gyermekük távozik mellőlük. A fiatalkori álmainkat a Parkak dugába döntik és sajnos még azt sem tudjuk, hogy hármuk közül ki a felelős ezért. Az Én akkori életem hűen bizonyította ezt. Az eltávolodásomat a nagyháztól és a galeri tagoktól jó pár nem várt kellemetlen eseménynek köszönhettem. Az első és egyben a legtragikusabb esemény az volt, hogy a Vöröshadsereg útján lakó legidősebb galeri tagunk baleset következtében nagyon fiatalon meghalt. A halála nagyon megrázott és egyben figyelmeztetett arra, hogy minden, de minden mulandó, még a fiatalság is. A sorban egymás után érkező események a galeri tagjaink esküvői aztán véglegesen megpecsételték mind nyájunk akkori sorsát. Az utolsó látogatásomra a nagyháznál már nem is emlékszem, nem is tudom mikor lehetett. Az viszont tény és való, hogy az ott átélt események nélkül a fiatalságom az emlékeim sokkal szegényebbek lennének.

 

 

Az Agárdi Nyaraló 

A csóró proli melós családunkban a nyaralás szó, nem sokszor hangzott el, és ha még is azt csak másokra vonatkoztatva használtuk. Az Én nyári vakációim a többi hozzám hasonló sráccal vagy a kiserdei nyári táborban vagy a Duna parton zajlottak. Az is tény, így utólag, hogy soha nem vágytam / na, jó talán egy kicsit / olyan hű, de nagy nyári kalandokra, mint például egy Balatoni Sóstói nyaralás. A csalódásokon, amik gyermekkoromban a családom anyagi helyzetéből adódtak már réges-rég túl voltam és tudomásul vettem, hogy ez van. Az is lehet, hogy pont ennek a csóróságnak köszönhetek mindent a későbbi életem során. A fentieket csak azért írom, mert hihetetlenül meglepett, amikor a kisebbik bátyám elém állt és a következőket mondta.

-        A haverokkal bent a gyárban eldöntöttük, hogy pár napra lemegyünk a Velencei tóhoz a Lenáru Agárdi nyaralójába. Arra gondoltam, hogy Te is velünk jössz. Majd neked is szerzünk egy kerékpárt, mert mindnyájan bicajjal megyünk. –

   A meglepetéstől szólni sem tudtam csak a fejemben zakatoltak az egymás utáni gondolatok. A problémák egész sokaságát vettem számba és a végén mindig az jött ki, hogy ez az egész egy örültség, nem fog menni. A kora tavaszi idő, a tanévnek még nincs vége, a bal csuklom, be van gipszelve, nos, ezen akadályok és problémák mellett, tényleg már igazán nem számított, hogy honnan is lesz biciklim. Az ember fia már csak ilyen, ha nagyon akar valamit, akkor azt tűzön vízen keresztül eléri. Az Én esetem sem volt kivétel, de arra már nem is emlékszem, hogy ezt a sok akadályt hogyan küzdöttem le. A lényeg az, hogy egy ócska kopott huszonnyolcas férfi kerékpár nyergében kaptattam felfelé a meredek Kamara erdei Balatoni úton / akkor még más út nem létezett / a Velencei tó felé. Az akkori időkben Csillaghegyről indulva bicajjal átvergődni a városon nem volt egy leányállóm és bizony nagyon odakellett figyelni mit is csinálok. A bátyám és a haverja már előző nap lementek a tóhoz, hogy mindent elintézzenek, mire Mi valamennyien megérkezünk. A bicikli túrán Mi öten a nagyház galeri tagjai és még két Lenárus haver vettünk részt. A meglehetősen fárasztó út után valamikor úgy estefelé végre megérkeztünk, de sajna egy szomorú hírrel fogadtak a bátyámék. A Csillaghegyi Lenárugyár Agárdi nyaralójának a gondnoka mereven elzárkózott, megtagadott minden segítséget. A hivatkozása, hogy még nincsen szezon és az intézmény ez által még nincs nyitva meglepte a tesómat meg a cimboráját, akik mind a ketten hittek az otthon kapott információknak. A bátyámék próbálkozását, udvarias kérését, hogy legalább a sátrainkat had állíthassuk fel a nyaraló területén, elég gorombán elutasította. A nagytestvérem a harmadik bátyám tulajdonában lévő épületeket nagyon jól ismertem, kivételt jelentett ez a Velencei tó partján lévő nyaraló, aminek a létezéséről mindeddig nem is tudtam. Az is csak most így utólag jut eszembe, hogy azért nem ártott volna megnéznem magamnak azt a flancos nyaralót, ha már egyszer ott jártam. Az egész csapat a maradás mellett döntött és egyáltalán nem vette el a kedvünket a nagytesóm vállalati nyaralóját sajátjának tekintő gonosz ember viselkedése. A gyors terepszemlénknek köszönhetően a főúttól beljebb egy parkba vonultunk és ott állítottuk fel a sátrainkat. Az sem zavart minket, hogy az elég nagy park közepén egy Orosz emlékmű állt. Az első hideg tavaszi éjszaka után a park szélén található gondosan kazalba rakott szénát a sátrainkban a földre terítettük, jó vastagon, hogy ne fázzunk. A következő nap megjelent egy idősebb paraszt kinézetű ember és közölte, hogy a széna az övé, de nyugodtan vigyünk belőle, amennyit csak szeretnénk. A szokásos délutáni csavargásunk után hazatérve már rendőrök vártak minket a sátrainknál. A magukkal hozott buszba tereltek minket és elvittek a közeli Gárdonyi kapitányságra, ahol közölték velünk, hogy a széna tulajdonosa jelentet fel minket. A kihallgatásunk alatt röhögcsélve beszélgettünk egymás közt, amikor is a szerv / már nem emlékszem milyen rangban volt / jeles képviselője a következő kérdést tette fel.

-        Mi a galeri neve? –

-        Szputnyik őrs. - vágta rá azonnal a szóvivőnk a bátyám haverja.

  A belőlünk kitörő egyöntetű röhögés nem segített rajtunk csak rontott a helyzetünkön. A telefonbeszélgetéseknek, ami a rendőrünk és a lenárugyár között történt meg lett az eredménye, mert szabadon távozhattunk. Az is csak jóval később itthon derült ki, hogy a nagyházban lakó két galeri tagunk szülei / politikailag elég megbízhatóak voltak / intézték el az elengedésünket. A főrendőr utasításait követve természetesen a parkot el kellet hagynunk és a szénát vissza kellet raknunk óda ahol volt, kazalba. Az elszállásolásunkat végül a kifőzdés néni oldotta, meg akihez minden délben étkezni jártunk. A padlását ajánlotta fel ahová Mi lelkesen beköltöztünk. A másik esett, ami még ma is mosolyra késztett szintén ugyan ezen a biciklitúrán történt. Az Agárdi filmszínházban a „Fantomas” című filmet vetítették. A filmet ugyan már többen láttuk, de azért a csapat mégis úgy döntött, hogy elmegyünk és beülünk a moziba. Az említésre méltó vicces esemény a jegypénztárnál a mozijegyek megvásárlása során történt. A csapatunk szóvivője a bátyám haverja ódalépet a pénztárhoz és udvariasan mondta.

-        Szeretnék hét jegyet egymásmellé az ötödik sorba. -

-        Sajnos nem tudok hét jegyet egymásmellé adni az ötödik sorba.  – mondta a fiatal pénztáros.

-        Rendben. Jó akkor hátrább is lehet, csak egymás mellett legyenek. – próbálkozott a haverunk.

-        Sajnos hátrább sem tudok egymás mellé adni hét jegyet. – mondta kedvesen a lány.

-        És előrébb? – kérdezte most már a két kezét széttárva a haver.

-        Na, jó. Értse, már meg nem tudok hét jegyet adni egymás mellé, mert csak öt szék van egymás mellett. – válaszolta kedves mosollyal az arcán a pénztáros lány.

  A hihetetlen hangos röhögést, ami mindnyájunkból előtört szerintem egész Agárdon hallani lehetett. A biciklitúrán történteket sok éven keresztül felemlegettük egymás között akárhányszor találkoztunk. A Velencei tóba egyébként akkor bemerészkedtem. A csuklómra egy nejlon zacskót húztam, de nem próbáltam úszni a tavaszi jéghideg vízben. Az is rejtély számomra, hogy mikor úsztam életemben először a Velencei tóban. A nagytestvérem nyaralójában a kisebbik bátyám többször megfordul, de Én soha és ez által nem is tudom leírni, hogyan nézet ki akkoriban.

 

„Csak dolgozni ne kelljen”

A kommunista szocialista csóró proli melós életteremet csak egy kerítés választotta el a dekadens kispolgári rendszerellenes burzsoá kapitalista világtól. Az számomra mára már egyértelmű tény, hogy a kerítésen való átmászásomnak köszönhetek nagyon sok mindent. Az első alkalomra csak halványan emlékszem, amikor is a kerítésen túl a szomszéd fiú egyedül rugdosta az új futball labdáját a hátsó kertjükben. A két világot elválasztó kerítés ezen oldalán álltam és csak néztem, hogy hogyan rugdossa a labdát a házuk falának. A nálamnál nagyobb, idősebb fiú kis idő elteltével abbahagyta a játékot és felém fordulva megszólalt.

-        Nincs kedved átjönni és velem játszani egy meccset? – kérdezte tőlem.

-         De van. – válaszoltam egykedvűen, vigyázva arra, hogy ne lássa rajtam mennyire zene füleimnek a kérése.

 Az első átugrásomat, átmászásomat a kerítésen túlra ettől a naptól kezdve nagyon sok követte. A fiúval rövid időn belül elválaszthatatlanok lettünk. A végső szót a döntést a nemesi család sarja ként született / nem tudom milyen rangú / nagymama hozta, meg aki közölte velem, hogy bármikor átmehetek játszani az Ő egyetlen tünci-münci unokájához. A kerítésünkön túli úri világ befogadott és megkezdődött az életre való nevelésem. A csúnya szavakat és a proli beszédet / az akkori szleng / el kellet felejtenem. Az érthető lassú választékos beszédre kellett áttérjek és ezt kellett használnom, amikor ebben a közegben mozogtam. A fiú szülei úgy bántak velem mintha a fogadott fiúk lennék és ezt még az édesanyám sem ellenezte, hiszen szegénynek megvolt az Ő saját gondja hármunkkal. Az elrontásom az úgymond átnevelésem végérvényesen visszavonhatatlanul megkezdődött és sikeresen zajlott. A habos kakaóra és hozzá a kuglófra, amit uzsonnára kaptam még ma is szívesen emlékszem rá. Az a rengeteg minden, amit ott szívtam magamba és tanultam meg, nagyon, de nagyon jól jött a későbbi fehérköpenyes életemben. A játékok közül, amit a fiúval játszottunk csak párat említek. A teraszukon órákig tudtunk gomb focizni vagy sakkozni, vagy esetleg gazdálkodj okosan-t játszani. A játékban olyan dolgokat lehetett játékpénzért vásárolni, mint például a porszívó, amit akkor tájt még sohasem láttam használatban csak hallottam róla, hogy van ilyen és létezik. A szomszédban látott televízióadások / már 1959-ben volt TV-jük / során nagyon sok színházi élmény ért akkoriban, és ezekre még ma is szívesen emlékszem vissza.  A családfő és a fia még a hétvégi Fradi meccsekre is magukkal vittek volna, de Én ilyenkor udvarias kitérő választ adtam és az édesanyámra hivatkoztam. A valós tényt, hogy sajnos nekünk nincs erre pénzünk nem nagyon szerettem volna bevallani és elárulni senkinek sem, talán még saját magamnak sem. Az is lehet, hogy szó nélkül befizettek volna, de mint csóró kissrác hihetetlenül önérzetes voltam akkoriban. A proli melós családom elvárta tőlem, hogy Én is megjelenjek a Csillaghegyi Téglagyárban majd később a Csillaghegyi Lenárugyárban, mint kétkezi fizikai melós, de sajna addigra már annyira ellettem rontva és teljesen a hatása alá kerültem a „csak dolgozni ne kelljen” mozgalomnak, ideológiai tanoknak. A tanulás látszott az egyetlen útnak, hogy lássam az alagút végén a fényt. A tanulás iránti vágy viszont a Mi melós családunkban sajnos olyan volt, mint a fehér holló és sohasem lett beengedve még a konyhánkba sem, ahol a kissámlin ülve a hokedlin írtam a leckéimet. Az első szakiskolámat befejezve, egész nyáron, a Római-fürdői strandon lébecoltam és valahogy nagyon-nagyon nem akaródzott megindulnom a fizikai munka világa felé. A próbálkozásaim során a felkínált lehetőségek hallatán minden egyes alkalommal görcsbe rándult a gyomrom. Az ősz közeledtével a KMK, /Közveszélyes Munka Kerülés/ előszele lengedezett körülöttem. A „csak dolgozni ne kelljen” munkahelyet végül is a két volt osztálytársamnak köszönhettem, akik már több hónapja egy ilyen cégnél dolgoztak. A srácok lelkesen mesélték, hogy itt nem kell dolgozni és a fizetés is egészen jó, óránként nyolc forint. A szakiskolámnak köszönhetően azonnal felvettek és elhelyeztek egy egészen picike telepre, ahol valóban nem kellett csinálnom semmit sem. A főnökeim a békát csak később nyomták le a torkomon, amikor már kezdtem volna jól érezni magamat. A semmittevésem fejében viszont különböző iskolákba tanfolyamokra kellett beiratkoznom / volt, hogy Ők írattak be / és bizony el is kellett végeznem azokat. A kezdeti lustaságomat később egy megfelelési kényszer váltotta és ennek köszönhetően az iskolákban a tanulmányaimat elég jó eredménnyel zártam, végeztem el. Az akkori időszakomra visszatekintve nem is hiszem el, hogy képes voltam ennyi oklevelet és bizonyítványt, szerezni. A furcsa rekordot jelentő csúcsot a politikai főiskola / ide is beírattak / jelentette volna, de ez apám és a családja / 1956-ban disszidáltak / miatt nem jött össze, mert már a felvételin kirúgtak. A Moirák megint segítettek, mert ez mostanra már szégyen folt lenne az életemben. A politikai besorolásom ellenére / soha nem sikerült a kommunista pártba beléptetniük / a ranglétrán felfelé, elég magas polcra helyeztek. Az ma már csak hab a tortán, hogy a mögöttem kullogó korosztályokat elnézve mindig eszembe jut „csak dolgozni ne kelljen”.                                                             

---

SZERKESZTÉS ALATT.

 " AKI A MÚLTAT NEM ISMERI

A JÖVŐT NEM SEJTHETI "

 

Oldal: Csillaghegyi Lenárugyár
VOLT EGYSZER EGY CSILLAGHEGYI CSERÉPGYÁR - © 2008 - 2024 - cserepgyar.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat